
alkoholizmus kezelése
Szegedi születésűként igazán szerencsésnek érzem magam, hogy a napfény városáról írhatok. E déli megyeszékhely ugyanis nem csak pezsgő egyetemi és kulturális életéről ismert, hanem a napsütéses órák számáról is. Itt, a Tisza-parthoz közel, pontosabban a színház és a mozi épülete közötti téren bizony még pálmafákkal is találkozhatunk – tiszta mediterrán hangulat, ugye?
Persze azért már jó ideje más szemmel nézek a városra, mint gyerekként. Anno a kilencvenes években hatalmasnak tűnt. A sétálóutca magas, díszes homlokzatai, a Dóm égig érő tornyai – a pesti vonatról leszállva, a peronról volt a legjobb nézni, ahogy kimagaslik a tájból -, a Tiszát átszelő két híd mind monumentálisnak látszottak. Manapság már a város szépségei mellett meglátom a kevésbé vonzó részeit is. Azt, hogy a főváros pulzáló létéhez képest Szeged gyakran nem nyugodt vagy élhető, hanem kifejezetten üres. Egyértelműen az egyetemisták és a külföldiek azok, akik igazán megtöltik élettel.
De nem akarok kegyetlen lenni szülővárosommal és a számomra egyik legkedvesebb településsel. Lehet, hogy inkább én változtam és nem ő – talán tekinthetnék úgy rá, mint egy olyan biztonságos pontra, ami mindig tárt karokkal vár, bárhová is vet az élet, és szeretettel körülölel.
Legszebb éveim a gyerekkorom után azok voltak, amikor fiatal felnőttként kezdtem önmagamra találni. Főállás mellett, levelezőn tanultam szociális munka szakon, mellette a kreatív hobbijaimra, mint az írás vagy a rajz ugyan nem sok időm maradt, de kárpótolt az, hogy a saját lábamon álltam és azt tanulhattam, ami mindig is érdekelt. Pszichológia, szociológiai, szociális jog és még megannyi izgalmas tárgy, az ország egyik (sőt gyakran a legjobbnak ítélt) egyetemén! Mindig is hálás szívvel gondolok vissza arra a tanári karra, akik a tudásuk, empátiájuk és partnerségük lenyomatát ott hagyták az évfolyamunkon. Soha ilyen jó pedagógusaim nem voltak, mint ott, sajnos mára már ők is szétszéledtek, bár szerencsére szakmán belül maradtak.
(tovább…)